TÖRÖK VAGY NÉMET? – Országgyűlés Kenesén 1532-ben

A kenesei országgyűlés évfordulójára

2012. január elején 480 éve, hogy a három részre szakadt Magyarország gondjainak megoldására a Kenese-i országgyűlésre gyűltek össze az ország vezetői és külföldi követek. Kis András az akarattyai öreg szilfát dicsérve nagyon szép szavakat használ (részben Eötvös Károly szavait): „Az öreg fa ott a parton jól hallotta, amint az ország bölcsei és vitézei a fölött vitatkoztak, melyik jobb, melyik rosszabb, a török-e, vagy a német? Melyikkel tartson a magyar?” (1)

„Ha azokat a mohácsi vész utáni testvéreinket összefogta volna a magyarság tudata, nem lett volna az ország három részre szakadása, a 150 éves török uralom, és a magyar nép pusztulása.” (2) Kis András szavai ma is élnek: Biztos, hogy él bennünk a magyarságtudat?

1526. A mohácsi csata évszázadokra eldöntötte a magyar nemzet sorsát. Tény az is, hogy a nemzettől elszakadt, csakis gazdagodni vágyó cinikus hatalmi réteg mulasztásai miatt történt mindez. Megválaszolatlan kérdése történelmünknek, hogy a török hatalom, a szultán személyes jelenlétében és akaratából miért vonult ki egy győztes csata után a magyar állam területéről? Miért hagyott időt, hogy rendbe szedjük magunkat? És mi miért nem tettünk mégse semmit? (3)

A mohácsi vészt követő kettős királyválasztás után 1530-ban már úgy Ferdinánd (1526-1564), mint János király (Szapolyai János, 1526-1540), különösen azonban az ország rendjei, főurai őszintén fáradoztak hosszabb fegyverszünet, vagy béke létesítésén. Az országban mindenki kereste az egymásra találás módozatait, azonban az egyéni érdekek útvesztőjében egymás után sikkadtak el a határozatok érvényei. 1531-ben előbb a veszprémi, majd a székesfehérvári ülések voltak eredménytelenek, majd Zákányban gyűltek össze. Az itteni létszám is kevésnek bizonyult, így egyetemes ülést hirdettek Kenesére 1532. januárjára, az előkészítésre követségeket szerveztek.

A követek egyik csoportja Ferdinándhoz ment a következő két feltétellel: 1. Küldjön 23000 fegyverest a saját költségén ill. a császár támogatásával a magyar véghelyek oltalmára, és vállalja el 20000 magyar katona zsoldjának fizetését. 2. Biztosítsa a nemzet sértett szabadságát. A másik követség János királytól azt kérte: 1. Szerezze vissza a véghelyeket azonnal (Belgrád kivételével), és 2. szerezzen biztosítékot a töröktől aziránt, hogy Magyarországot nem fogja többé megtámadni.

Ha egyik király sem hajlandó teljesíteni e feltételeket, másokkal lépnek alkura, mert kénytelenek mindent megpróbálni, nehogy az ország, s vele mindannyian elvesszenek.

Ferdinánd belátta, hogy a kétségbeesés rossz tanácsadója lehet a rendeknek, és kezdetben mindent megtett a kenesei országgyűlés sikere érdekében. János király emiatt a kenesei gyűlést ellenszenvvel nézte, s híveit is eltiltotta a megjelenéstől. Ilyen körülmények közt könnyen terjedt el a hír, hogy az urak és a főpapok csak csekély számban jelennek meg Kenesén. Anélkül, hogy erről meggyőződtek volna. Ferdinánd magyar tanácsadói abban állapodtak meg, hogy nem mennek Kenesére, oda csak Peregi Albertet és Besseney Istvánt küldik, kik a rendeket rábírják arra, hogy ne határozzanak. Így történt, hogy amikor Montfort Farkas gróf császári követ és Pinpinelli Vince rosanoi érsek, a pápai követ Pozsonyba érkezett, ők sem mentek el Kenesére. Leveleket intéztek az országgyűléshez, amelyben jelezték küldetésük tárgyát, de tényleges támogatást nem ígértek.

Ezalatt január első napjaiban a híresztelésekkel ellentétesen a rendek jelentékeny számban jelentek meg Kenesén: 68 főúr személyesen, nagy kísérettel, 8 főúr követek által képviseltette magát, és a nemesek is oly nagy számban jelentek meg, hogy neveiket nem lehetett feljegyezni.

A kenesei gyűlés eredménytelenségét mindkét uralkodó diplomáciai sakkhúzásokkal segítette elő. A gyűléstől pedig a rendek sokat vártak, sokat kívántak, s az eredménytelenséget a nemzeti érdekek megbuktatásának és az egyéni érdekek győzelmének tekinthetjük. A következő országgyűlés időpontját 1532. márciusára Berenhidára (Berhida) tűzték ki. (4)

A korabeli térképeket tanulmányozva bizonyítást nyer, hogy „Kenese a Balaton keleti kapuja”. A királyi Magyarország és az Oszmán birodalom határán településünk kettős adózásra volt kényszerítve.

Összegezve e néhány adatot, tudnunk kell, hogy akárhova lépünk településünkön, a történelem lábnyomait követjük. Miközben mélyen szántó párhuzamot vonhatunk múlt és jelen között, arra kell törekednünk, hogy kézenfogva, egymást segítve, eltűrve, egy célunk legyen: megőrizni magyarságunkat, szülőföldünket!

A 450. évfordulóról is megemlékezett közösségünk. Erre az alkalomra ifj. Sándor Lajos fafaragó népművész készített egy kopjafát, ami a református templom kertjében lett felállítva. Helyreállítása megtörtént, és a 480. évfordulón visszakerült eredeti helyére.

Összeállította: Vér László

Felhasznált irodalom:

(1) Eötvös Károly: Balatoni utazások, I. kötet, 68-69. oldal, Magvető Könyvkiadó, 1982.

(2) Kis András: Az 1000 éves Kenese, 22. oldal, Műszaki Könyvkiadó, 1990.

(3) Nemeskürthy István: Magyar századok, 198-204. oldal, Szabad Tér Kft., 2006.

(4) Dr. Dömötör Sándor: „A kenesei országgyűlés 1532-ben”, „Balatoni Kurír”, 6. oldal, 1938. 1. szám

További képek a megemlékezésről...