Olvasmány: Királyok második könyve 5,1-8

Alapige: Királyok második könyve 5,9-14

„Elizeus, az Isten embere … ilyen üzenetet küldött a királynak: Miért szaggattad meg a ruhádat? Jöjjön ide hozzám az az ember, és tudja meg, hogy van próféta Izráelben! …

Menj, és fürödj meg hétszer a Jordánban, akkor újra megtisztul a tested! – Naámán azonban megharagudott, elment…

… Lement tehát, és megmerítkezett hétszer a Jordánban … Akkor újra tiszta lett a teste, akárcsak egy kisgyermeké.”

Igen sokszereplős és mozgalmas ez a történet, az arám hadsereg-parancsnoknak, Naámánnak a gyógyulás-története. Még egy-egy szereplő személyiségén és élethelyzetén belül is figyelemreméltó feszültségeket láthatunk. Elizeus, a legendás próféta, az elrabolt izraeli kislány, a király és a katona ószövetségi alakjai mind tanítanak minket.

Érdekes, hogy bár Elizeus Isten szavának, hatalmának, jelenlétének „megtestesítője” Izraelben, mégis a történet legvégéig rejtve marad, hinni és engedelmeskedni kell neki, hogy végül megjelenjék. A legnagyobb, sorsfordító erő általa nyilvánul meg, emberileg nézve mégsem látványos.

Megdöbbentő az izraeli kislány szomorú sorsa, s az abban mindennek ellenére tanúsított helytállása. Egy leánygyermek a lehető legtanulatlanabb, legértéktelenebb ember abban a korban, s szerettei köréből kiszakítva, rabszolgasorban ő különösen is kiszolgáltatott: egy kis senki. Mégis szánalom, szeretet és segítőkészség van benne rabszolgatartói felé, rendíthetetlen hit és bizalom az őrá ilyen sorsot mérő Isten felé! Az emberileg nézve senki bizonyságot tesz, és utat mutat az élet felé.

Ennek éppen ellentéte, de ugyanilyen döbbenetes Izrael királyának személye. Ő éppenséggel a hatalom embere, Elizeus ismerője, Isten hatalmának a prófétán keresztül is sokszor megtapasztalója. A történetben mégis rémült, tehetetlen és tanácstalan. Az emberileg nézve hatalmas, tekintélyes és művelt viselkedik a leghitetlenebbül és legostobábban.

Naámán alakja és sorsa pedig még teljesebben mutatja meg nekünk emberi világunk fonákságát. Egy erős fizikumú katonaember, egy okos-sikeres stratéga, egy ország hadseregének vezére élete kemény próbájában tapasztalja meg, hogy mindez az erő, hatalom, tudás és mesés vagyon mit sem ér, nem segít rajta.

Az ige a mai embernek is tükröt tart: a gyengeségnél, kiszolgáltatottságnál, szegénységnél, tanulatlanságnál mi is sokkal többre tartjuk az erőnlétet, egészséget, az anyagi biztonságot, a technikai tudást, az emberi kapcsolatok befolyását. Ennek fényében nézzük a jelenünket és jövőnket, ezek alapján értékeljük önmagunkat és egymást, van bennünk reménység vagy reménytelenség.

A történetből azonban kiderül, hogy a krízishelyzetekben, az élet igazi próbáiban mindez mit sem ér, nem segít. Mindent felülír, mindennél fontosabb az Istennel való kapcsolat! Az Ő ismerete, a Benne való hit. Ez a döntő, a jelent-jövőt alakító, az értékadó, a remény és gyógyulás alapja!

Naámán útra kel, hogy élete tragédiájára megoldást keressen, eljut Izrael országába, s aztán újra haza. De az igazán nagy utat önmagában belül teszi meg. S e távoli ország sok ezer évvel ezelőtt élt hadvezére éppen ebben a személyes életútban jön hozzánk is nagyon közel.

Valahogyan mi is látjuk, értékeljük önmagunkat: mire van erőm, eszem, tehetségem, pénzem, milyenek a lehetőségeim, a kilátásaim.

Aztán egyszer csak történik valami, ami mindezt felborítja, talán alapjaiban rendíti meg. Egy váratlan, súlyos betegség vagy a korral gyengülő egészség megdöbbentő törékenysége. Anyagi biztonságunk, pénzügyi helyzetünk megrendülése. Biztosnak hitt emberi kapcsolatunk hirtelen válsága, nem várt bántás, támadás, csalódás. A gyász mindig felkészületlenül érő vesztesége.

Ilyenkor többnyire próbálkozunk lehetőségeinkhez, anyagi helyzetünkhöz, erőnkhöz, eszünkhöz mérten, mások segítségét keresve megoldást, „gyógyulást” keresni, ami még önmagában nem feltétlenül rossz. Naámán is bizonyára végigjárta már addigra országa minden tudós orvosát és legendás csodatevőjét, mire a kis szolgálólányig eljutott.

De a „mindez nem segít, mindez kevés” sorozatos megtapasztalása nagyon kemény és nehéz dolog! S ebben van az igazi veszély: a megkeseredés, bezárkózás, reménytelenség érzésének eluralkodása, az ebbe az állapotba való beledermedés.

Az Ige Naámán történetén keresztül kérdez is minket: Van-e még bennünk remény? Van-e még bennünk nyitottság meghallani Isten megszólalását, felismerni az általa nyújtott lehetőséget, utat? Egy – talán a rabszolgalányéhoz hasonlóan – kicsinek és jelentéktelennek tűnő hangot?

Van-e bennünk alázat elfogadni, ha Isten a mi tragédiánkat, gondunkat egyáltalán nem a mi elképzelésünk szerint oldaná meg? Ha a szabadulás, a gyógyulás – a Jordán koszos vizéhez hasonlóan – számunkra is talán riasztó, váratlan, méltatlannak tartott vagy éppen túl jelentéktelennek látott úton nyílik meg?

Van-e bennünk készség megérteni Isten vezetését, és cselekedni, ha nekünk kellene megtenni az első lépést, kimondani az első szót – még annyi próbálkozás után is?! Naámán is Elizeustól várta volna a hókuszpókuszt, de meg kellett értenie és el kellett fogadnia, hogy neki kell hinni, bízni és cselekedni. És akkor tud majd Isten is cselekedni az életében.

Bizony rajta, az ő döntésén múlik a gyógyulása, még akkor is, ha - hála Istennek – adatik mellé kislány, próféta, hűségesen biztató szolgák. Milyen jó, hogy míg Isten valóban tőlünk várja életdöntésünket – hiszen hinni senki helyett nem lehet – mégsem hagy magunkra. Nehéz belső útjainkban is Ő vezet, és ő ad mellénk társakat, embereket, segítőket is.

Naámán útja valóban a mindenkori emberi út: az önmagunkba vetett erős reményektől indulva, az összetört remények mélységén át, a „nincs remény” ürességéig, s végül a „mégis-remény”-ig az Istenben.

Ez a „mégis-remény” saját döntés és kapott ajándék egyszerre. Azért lehet minden kudarcos megtapasztalás után és ellenére is elpusztíthatatlan, mert felülről jön. Kérjük el és ragaszkodjunk hozzá, mert ez az Isten felé nyitva hagyott ajtó bennünk! Ha becsukjuk, Tőle zárjuk el magunkat!

Hagyjuk nyitva a hit, a remény ajtaját, hogy Isten megmutathassa nekünk szabadítását, élet-gyógyító szeretetét és hatalmát!

(Elhangzott: 2012. január 22-én. Igehirdető: Némethné Sz. Tóth Ildikó)