Olvasmány: Máté evangéliuma 20,1-14

Alapige: Máté evangéliuma  20,14; Római levél 11,17-18

„Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.”

„Ha azonban az ágak közül egyesek kitörettek, te pedig vad olajfa létedre beoltattál közéjük, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél, ne dicsekedj az ágakkal szemben. Ha mégis dicsekszel: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.”

Amikor kamasz koromban először olvastam a szőlőmunkások példázatát a gazdát számon kérő munkással együtt én is felháborodtam. A kamaszokra egyébként is jellemző, könnyen lázadó igazságérzettel azt gondoltam, ez valóban igazságtalan! Hogy lehet ugyanaz a bére annak, aki már reggeltől keményen dolgozik, s annak is, aki csak egyetlen órát munkálkodott?

Igazából nem csak kamaszkorában gondolkodik így az ember, hanem egész földi életében. Ha az iskolában jól felelünk, azért a jó jegy az igazságos. Ha a munkahelyen jól dolgozunk, azért méltányos fizetés jár. Ha a családban vagy közösségi életünk bármely terén terheket vállalunk, felelősséget hordozunk és áldozatokat hozunk, azért méltán várunk elismerést, dicséretet és megbecsülést.

Ki mit teljesít, ki mit érdemel – bizony így mérjük magunkat és egymást is. Ez a gondolkodás csattan fel a példázat végén és ez szólal meg a római levél szemléletes képében is. Ha én vagyok az olajfa élő ága, akkor én hozom a termést, én hajtom a lombot: én hordozom az értéket!

Csakhogy ezzel a szemlélettel sem a példázatot, sem az olajfa képét nem fogjuk megérteni. Mert itt Jézus is és Pál is nem csupán a földi létről, hanem az egész életről beszél: az Istennel való kapcsolatunkról!

Közelebb jutunk az ige üzenetéhez, ha feltesszük a kérdést: Kinek van itt igazából kire szüksége?!

Vajon ha a piacra érkező gazda nem dönt egyik vagy másik munkás mellett, nem éppen őt választja ki, hanem valaki mást, akkor mi van?! Ha a gazda éppenséggel úgy dönt, hogy eladja a szőlőt, nem bajlódik vele, megél az árából szépen, nos akkor mi van? Kérhetné-e számon akkor bárki is a bért?

Halljuk a választ a példázatban, ahogy szinte visszhangzik az elnéptelenedő esti piac csendjében, a még mindig ott álldogáló emberek már szinte reménytelen, megfásult de őszinte hangján: „Senki sem fogadott meg bennünket.” Senki nem választ ki, nem fogad be, nem akar, senkinek nem kellünk…

S vajon – a másik képet is tekintve – ha az ág nem lenne beoltva a fába, ugyan teremhetne-e, lenne-e benne élet egyáltalán? Dicsekedhetne-e gyümölcseivel a többi ággal szemben?

Lám, kiderül mi is az igazi jutalma a szőlőben munkálkodó embernek, a termő olajágnak. Nem elsősorban a fizetség és a dicséret.

Hanem mindenekelőtt az, hogy valaki kiválasztotta, megfogta és beoltotta az életet hordozó fába, az életet adó gyökerekbe. Hogy valaki kiválasztotta, megszólította, magához fogadta, hogy rábízza a sajátját, hogy értelmet adjon a napjának, az életének, hogy gondoskodhasson róla!

De nem is jutalom, inkább ajándék ez, hiszen ekkor még nincs semmi érdem, elvégzett munka, megtermett gyümölcs.

Isten kiválasztó kegyelméről szól az ige, a befogadottság gazdagságáról. Arról, hogy halott életünknek éltető erőt ad, táplál, növekedésre segít. Minket erősít, újít, még ha időnként próbákkal is metszegeti életünket. Valójában a gyökér ajándékozza a gyümölcsöt az ágnak!

Arról, hogy Isten nem hagyott minket értelmetlenül és reménytelenül tengődni a világ piacán, hanem hozzá tartozhatunk, értékesek lehetünk, gondoskodik rólunk. Mert kiválasztott, megszólított és elhívott minket.

Mi emberi gondolkodás szerint szeretjük Istennek is felemlegetni, nem is mindig kimondva, de gondolva, érezve, hogy mit érdemlünk. Elsóhajtjuk vagy számon kérőn keseregjük, hogy mit érdemelnénk hitért, hűségért, szolgálatért, jó ember voltunkért, tetteinkért.

Az olvasott bibliai képek szereplőihez hasonlóan méregetjük magunkat a többi szőlőmunkáshoz, a többi ághoz.

Több évtizedes egyháztagsággal vagy családunk több évszázados református múltjával várunk magunknak az „újak”-nál nagyobb megbecsülést, elismerést, jutalmat. Vagy frissen beoltott ágként ítélgetjük a „begyöpösödött” régieket, s hiszünk magunkban gyümölcsözőbb frissességet, nagyobb erőt…

Csakhogy ez a gondolkodás végül vetélkedéshez, szeretetlenséghez vezet egymás között, és csalódottsághoz, megkeseredettséghez Isten felé. Azért tehát – míg valóban szép és értékes dolog a gyümölcs és a hűséges fáradozás – nem szabad elfelejtenünk soha, hogy mindennek alapja és forrása a befogadó gazda, a beoltó kéz!

Erről szól a római levél másik bizonyságtétele:

„Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Rm 5,6-8)

Íme, itt a válasz arra, hogy mi magunktól mit érdemelnénk, s hogy mégis valójában mit kapunk! Ez a mi hitünk lényege: Isten előtt méltatlannak és mégis mindhalálig szeretettnek tudhatjuk magunkat.

S ez segíthet abban is, hogy az egymást méricskélő, megítélő szeretetlenség vagy az Istenben csalódott keserűség helyett valóban miénk lehessen az igazi jutalom feletti öröm! A hálás öröm, amiben egymással és önmagunkkal is békességünk és jövőnk felőli reménységünk lehet.

Mert a gyümölcs nem elsősorban és csupáncsak „teljesítmény”, hanem biztatás és bizonyosság: valóban élünk és van értelme élnünk!

Mert a dénár nem a szigorúan felmért teljesítmény fejében fizetett bér, hanem a gazdához való tartozásunk pecsétje! Pecsét Istennek arról a döntéséről, hogy „kiválasztottalak, nem vetlek meg” (Ézs 41,9), nem váglak le, nem bocsátlak el!

Ezért van csak egyféle bér: ez a dénár. Mert csak egyféleképpen lehet Istenhez tartozni: kegyelemből, hit által, Krisztusért!

(Elhangzott: 2012. február 5-én. Igehirdető: Némethné Sz. Tóth Ildikó)